“Úgy gondolom, ez a turné pozitív érzelmeket váltott ki a zenekar tagságából. Amikor hazaérkeztünk, megkaptam a kérdést: “lesz még ennek folytatása”? Ez nagyon fontos, mert a nagy többség úgy élte meg ezt a hat napot, hogy jó volt, érdekes volt, különleges volt. Akár lehet ez egy pipa is a bakancslistában” – Kiss Barnával, a Savaria Szimfonikus Zenekar igazgatójával beszéltünk a dubaji turnéról.

Négy alkalommal lépett fel február 20-23. között a dubaji Coca-Cola Arenában az InClassica International Music Festival 2023 részeként a Savaria Szimfonikus Zenekar. A fesztiválon eddig magyarországi zenekar még nem szerepelt. A „keleti kalandról“ Kiss Barna igazgatót kérdeztük.

Mit jelent a zenekar életében, hogy magyar zenekarok közül elsőként vehetett részt a dubaji InClassica International Music Festivalon?

Azt gondolom, ez mindenképp elismerés, amiben komoly szerepe van Madaras Gergelynek, egykori vezető karmesterünknek, aki ezt megelőzően két alkalommal már részt vett a fesztiválon. A hatéves kapcsolat, míg zenekarunk élén állt, arra ösztönözte, hogy minket ajánljon, mint magyar zenekart. Látszik, hogy a fesztivál tematikájában meghatározó irányvonal, hogy nemzetközi jelentőségű legyen, ennek érdekében különböző országokból hívtak együtteseket, szólistákat, karmestereket.

Az idei évben több magyar résztvevője is volt, három koncertünket vezényelte Madaras Gergely, egyik hangversenyünkön pedig Roby Lakatos hegedűművész és triója – cimbalom-zongora-bőgő összetételben – játszott a szombathelyi szimfonikusokkal, amiben a cimbalom egyértelműen a magyar vonalat hangsúlyozta. Emellett a február 28-i hangversenyen a fesztiválra alapított Middle East Orchestrával lépett fel Baráti Kristóf hegedűművész, tehát voltak világszintem is jegyzett magyar fellépői.

Hogy maga a fesztivál mennyire fajsúlyos rendezvény, és hogy a szervezőknek mennyire egyértelmű törekvése a minőségi produkciók megmutatása, azt Maxim Vengerov, korunk egyik legnagyobb hegedűművészének meghívása is mutatja (március 8-án lép fel az orosz származású izraeli hegedűművész).

Úgy gondolom, jó dolog, hogy egy ilyen fesztiválon jelen voltunk, és büszkék is lehetünk arra, amit ott produkáltunk. Nagyon kevés olyan együttes van szerintem, aki négy egymást követő napon négy különböző műsort ad, ilyen minőségben, ilyen lelkesedéssel. Ez szakmailag komoly kihívás volt, de abszolút megugrottuk a lécet. A szervezők visszajelzése is az volt, hogy örömmel hallgatták produkcióinkat.

Fotó: Rykala Abigél

Négy nap, négy különböző műsor, négy szimfónia. Ez a feszített tempó elég nagy kihívás a zenekar számára. Hogyan tudtatok erre felkészülni?

A fellépéseket megelőző héten négy nap próbát tudtunk beilleszteni a feszített munkarendünk, illetve az Agora-MSH lehetőségei miatt. Minden egyes napra jutott egy koncertprogram, amire Dubóczky Gergely, tehetséges magyar fiatal karmester készítette fel a zenekart. A műsor összeállításában segítséget nyújtottunk a dubaji szervezőknek, akik kértek tőlünk egy hangverseny-repertoárt, és kaptak egy hozzávetőleg 60 darabból álló listát, amiben voltak nyitányok, zenekari művek, szimfóniák. Ebből választották ki a négy hangversenyen elhangzó műveket. Azáltal, hogy a zenekar magja – apróbb személyi változásoktól eltekintve – adott, van egy olyan stabil alap, amire építve bátran elvállalhatunk mindent.

Hogyan reagált a hangversenyeken a dubaji közönség? Mennyire volt eltérő az európai szokásrendtől az ő reakciójuk?

Világosan érződik, hogy ők még tanulják ezt, az általunk európainak minősített klasszikus zenét ott még kevésbé ismerik, emiatt egy kicsit mások a koncertlátogatói szokások. Ahogy európai hangversenytermekben az „ősidőkben“ előfordult a tételek közti tetszésnyilvánítás, az itt gyakran megtörtént. Természetesen a végén határozottabb volt a taps, de azért közben is tapsoltak. Én mind a négy koncerten a közönség soraiban ültem, és úgy tapasztaltam, minden hangverseny alkalmával megvolt az a pillanat, amikor teljes fókuszáltságot mutatott a közönség, mindig megvolt az a pont, amikor teljes intenzitással „jelen voltak“. Ez minden egyes mű kapcsán előfordult, de főleg a nagyszimfóniák első tételeiben. Ezek szünet utáni első darabok voltak, és a közönség koncentrációjából érződött, hogy kipihente magát. Úgy gondolom, hamarosan itt is egy zeneértő, európai zenekultúrával felvértezett közönség fog a hangversenytermekbe járni. Dubajban most lehetnek abban a fázisban, mint amiben 60-80 évvel ezelőtt volt Dél-Korea és Japán, amikor megmutatták nekik az európai zenét. Kezdetben furcsa volt számukra, aztán elkezdték megismerni, megszeretni, mára pedig ők az egyik legnagyobb piac.

Dubaj legmagasabb épülete, a 828 méteres Burj Khalifa – Fotó: Facebook

Ebből a más, keleti kultúrából a zenekar művészei szabadidejükben mit tapasztaltak meg? Mit fedeztek fel? Milyen élményekkel tértek haza?

Nagyon jó volt látni, hogy mindenki kereste a találkozást az ottani kultúrával. Bár furcsa kimondani, hogy kultúrával. A sivatag közepén ott van egy város a felhőkarcolók tömegével, amiből nincsen egyforma, mindegyik különleges a maga nemében. Ugyanakkor nem egy összefüggő városról beszélünk, hanem vannak 2-300 méteres „lyukak“ a különböző területek között, ahol valóban látszik a sivatagi homok. Az óvárosban érződik egyfajta koncentráltabb keleti jelenlét, de én nem éreztem a múltat, valószínű nincs is olyan mértékben jelen, mint Európában. Dubaj inkább egy multikulti történet, ugyanúgy látsz kínait, indiait, afrikait, európait, mint arabot. Az öltözködés is ugyanezt tükrözi, és ebből nincs probléma, elképesztően toleránsak. Azt gondolom, nagyon nyitott az ország lakossága. Ők nagyon jól tudják, hogy az életvitelük, életminőségük függ a külföldiektől, ezért meghozzák azt az áldozatot, hogy elfogadják ezeket a külsőségeket.

Hogyan közlekedtetek a szállás és a koncerthelyszín között?

Hivatalosan a rendezvényszervező biztosított nekünk két buszt, mi azon közlekedtünk a hotel és a koncert helyszíne között. A közlekedés hihetetlen, nagyon kevés olyan utat látunk, ami magyar viszonylatban kétsávos. Nincs. Négy-öt sávtól indulnak az utak, lámpás kereszteződés elenyészően kevés van, leginkább kiépített csomópontok vannak. A város úgy épült, ahogy éppen az utakat építették. A gyalogos közlekedés nem jellemző, részben azért, mert nyáron itt 50 fok van, másrészt akinek mozognia kell, az inkább a metróállomásokon az épületek között közlekedik. Az üzleti központon pedig két és fél km-es fedett, légkondicionált mozgó járda visz keresztül.

Gasztronómiailag ért olyan hatás, amire azt mondod, ez igen?  

Az biztos, hogy van egy érdekes illatú fűszer, amit nem tudtam beazonosítani, de mindenhol jelen volt. Minden étkükben megtalálható egyébként, és érdekes módon fűszeresebb, csípősebb ételeik vannak a magyar konyhánál. Finom ételeket ettünk, többet között birkát is, de olyan igaz gasztronómiai „sokkhatás“ úgy gondolom, nem ért senkit.

Fotó: Nábrádi Szabolcs

Ha egyetlen dolgot kellene kiemelni a dubaji kalandból, ami Neked a legnagyobb élményt jelentette, mi lenne az?

Hármat mondanék (nevet). Az első napon, vasárnap még jobban volt szabadidőnk, így belevetettük magunkat a látnivalókba, amik közül a Burj Khalifa mellett található tó zenélő szökőkúttal és fényjátékkal kimondottan lenyűgöző volt – megnéztük a partról és csónakról egyaránt. Több ezer fényforrás adja a fényjátékot különböző zenei darabok ritmusára. A repertoár elég széles: a tradicionális arab zenétől kezdve, popslágereken át operaművekig mindenféle megtalálható.

A másik feledhetetlen élmény, pontosabban látvány az első koncertnap estéjén ért, már a hangverseny után. Kicsit felhősebb volt az idő, és az impozáns felhőkarcolók látványa önmagában is magával ragadó volt, ám a Burj Khalifa mindegyik közül kiemelkedett a maga 828 méteres magasságával, a látnivalók non plus ultrájaként egy tetején „ülő“ felhővel.

A harmadik pedig az, hogy februárban a 26 fokos levegő és a 19 fokos tenger egyet jelentett a fürdőzéssel, nemcsak nekem, kollégáknak is kihagyhatatlan volt a „februári fürdőzés“.

Burj Khalifa a tetején csücsülő felhővel – Fotó: Kiss Barna

Ami még nagyon fontos volt ebben az utazásban – és remélem, ezt jól érzékeltem -, hogy kicsit csapatépítő tréning jellege is volt. Délelőttönként, amikor nem próbáltunk, mindenki megpróbálta a legaktívabban eltölteni a szabadidejét, kisebb-nagyobb csapatok vágtak a város felfedezésébe, amikhez mindig „csapódtak“ más irányból érkezők, igazi közösségi együttlétté emelve a városnézést.

Úgy gondolom, ez a turné pozitív érzelmeket váltott ki a zenekar tagságából. Amikor hazaérkeztünk, megkaptam a kérdést: “lesz még ennek folytatása”? Ez nagyon fontos, mert a nagy többség úgy élte meg ezt a hat napot, hogy jó volt, érdekes volt, különleges volt. Akár lehet ez egy pipa is a bakancslistában. Talán 2015-ben voltunk utoljára ekkora turnén, de hogy ennyire el kellett hagynunk a komfortzónánkat, ilyen még nem volt. Viszont bebizonyosodott, mind szakmailag, mind emberileg is tudjuk kezelni az ezzel járó kihívásokat.

Ha a közeljövőben jönne egy hasonló tartalmú, hasonló időtartamra szóló felkérés, biztosan sokkal könnyebben élné meg mindenki, mert már túl vagyunk egy, az otthonunktól legtávolabb eső, sikeres és élményteli turnén.

Zenélő szökőkút fényjátékkal – Fotó: Rykala Abigél

Szerző: Büki László / SSO – Nyitókép:  Rykala Abigél / SSO