Bartók: Két kép
Debussy: Nocturnes
Brahms: I. szimfónia
Vezényel: Kovács János
Debussy számos műve címadásában is a vizuális művészetek hatását viseli magán, ilyen például az Arabesques, az Images vagy az Estampes és ebbe a csoportba tartozik az 1901-ben komponált Nocturnes is. Három tétele (Felhők, Ünnepek, Szirének) közül Debussy életében több alkalommal csak az első kettőt adták elő. Ennek egyik oka az apparátus, mivel a záródarabban a zenekarhoz női kar társul, szöveg nélküli énekével belesimulva a zenekari hangzásba.
A hangverseny zárószáma az olykor Beethoven Tizedikjeként emlegetett kompozíció, Johannes Brahms (1833–1897) I. szimfóniája lesz. A négytételes művet Brahms 1876-ban fejezte be, de terve már egy évtizeddel korábban is foglalkoztatta a zeneszerzőt – nem kis mértékben Beethoven szimfonikus örökségének nyomasztó árnyéka játszott közre a nehéz és elhúzódó kompozíciós folyamatban. Ez az örökség több ponton is tetten érhető: ilyen például a c-mollból C-dúr felé tartó zenei folyamat, melynek dramaturgiája Beethoven V. szimfóniájából lehet ismerős. Ugyancsak Beethovent idézik meg a nyitó- és zárótétel lassú bevezetői. A finálé egyik dallama feltűnően hasonlít az Örömódára – Brahms maga is nyíltan vállalta az allúzió tényét. A tétel mintha ugyanarról beszélne, mint Beethoven IX. szimfóniájának zárótétele, ám míg ott az énekhang is megszólalt, Brahms csak hangszeresen fogalmazza újra mondanivalóját.