A mű ugyancsak a Salzburgban, 1775-ben komponált öt hegedűverseny közül való. Az előbbi darabokhoz képest itt a szólóhangszer kiemelkedő funkciójában mutatkozik fejlődés. A zenekar szövete egyszerűbb, a tutti nem „verseng” a szólóhegedűvel, hanem kíséri azt.
Az első tétel főtémája a francia hegedűversenyekre jellemző induló-motivikával kezdődik, a zenekari bevezetés után a szólóhangszer is ezzel mutatkozik be, a koncertáló szólamot azonban mindvégig elsősorban a dallamosság, a nyugodt következetességgel végigvitt melódiaívek, a kiegyenlített ritmika jellemzi. A lassú tétel itt is szerenád-hangulatú; a zenekar kürtjei és oboái adják ábrándos dallamosságának ezt a „szabadtéri”, csillagfényes színt, aromát, illatot. A rondó is megőrzött valamit az induló jellegből, bár feszességét játékosságba oldotta fel a komponista. Az Andante grazioso jelzésű, 2/4-es szakaszhoz utóhangként járul egy staccato-mozgású, 6/8-os Allegro ma non troppo: az epizódokat helyettesítő változatokban e két formarész együtt vesz részt. E változatot között szerepel az a dudatánc, amelyet Mozart mint „Strassburger”-t emlegetett. /Forrás: Pándi Marianne, Hangversenykalauz/
“A tizenkilencedik születésnapját követő évben, tizenkét hónap leforgása alatt ÖT HEGEDŰVERSENYT komponált Mozart – egy sor egyéb jelentős alkotása mellett. Azért feltűnő ez a hegedűverseny-sorozat, mert önálló szigetet képez Mozart életművében. A szerenádok egynémelyikébe helyezett hegedűversenyektől (K185, és a Haffner-szerenád) és további két Mozartnak tulajdonított, de vitatott hitelességű hegedűversenytől (6K268 Esz-dúr, K271 D-dúr) eltekintve ez az öt mű Mozart hegedűverseny-termése. Örökbecsű művek egy a fiatalkori éveket maga mögött hagyó zseni lelkéből fakadóan. “ Terényi Ede