November 7-én Beethoven és Schumann művei csendültek fel a Bartók Teremben, a Savaria Szimfonikus Zenekar Szimfónia bérletsorozatának negyedik estjén. A koncertet Szennai Kálmán, a Magyar Állami Operaház karmestere vezényelte, közreműködött Kiss Márton zongoraművész.

A műsoron Beethoven Coriolan-nyitánya és IV. (B-dúr) szimfóniája, valamint Schumann a-moll zongoraversenye szerepelt. A hangverseny után mindkét művészt megkérdeztük az estéről, a közös munkáról és a zene mögötti gondolatokról.

Kiss Márton zongoraművésszel beszélgettünk

Szombathelyen nőttél fel – milyen érzés volt újra hazatérni és a Bartók Teremben játszani?

Kiss Márton:
A Bartók Teremben játszani mindig különleges élmény számomra. Itt nőttem fel, rengeteg időt töltöttem ebben az épületben, sokszor gyakorolhattam is a teremben, ami mindig inspiráló volt. Ugyanakkor ilyenkor egy kicsit nagyobb a felelősség is – hazai közönség előtt játszani mindig nehezebb, mert sokan ismernek, akár személyesen is. Emiatt talán kicsit több az izgalom is bennem, de mindig jó érzés visszatérni ide. Külön öröm, hogy most Popa Gergely igazgatása alatt is gondoltak rám és hívtak fellépni.
Nagyon jól esett ez a meghívás, és igazán hálás vagyok, hogy újra játszhattam Szombathelyen.

Milyen volt együtt dolgozni a Savaria Szimfonikus Zenekarral és Szennai Kálmánnal?

Kiss Márton:
Kálmánnal régebb óta ismerjük egymást, főként az Operaházból és korábbi szombathelyi produkciókból, de most dolgoztunk együtt először karmesterként és szólistaként. Korábban inkább korrepetitorként segítettem neki az operák színpadi betanulásában, tehát ez most más típusú közös munka volt.Nagyon örültem a lehetőségnek, és ezúton is szeretném megköszönni neki a rengeteg segítséget és támogatást, amit a próbák és a koncert során kaptam tőle.

Schumann és Beethoven egy esten – két teljesen más világ. Hogyan készülsz arra, hogy ilyen érzelmi amplitúdóban végig egyensúlyban maradj a színpadon?

Kiss Márton:
Egy koncert valójában maratoni teljesítmény. Sokszor akár egy órán át is teljes koncentrációban kell lennünk a színpadon, miközben minden apró külső és belső hatásra reagálunk. Ez óriási önfegyelmet és mentális felkészültséget igényel. Ha bármi váratlan történik, azonnal tovább kell lépni, és visszatalálni a zenéhez, az üzenethez, amit át szeretnék adni. Schumann zenéjében különösen fontos ez az érzelmi egyensúly: nála a bensőséges, kedves dallamok mögött mindig ott bujkál egyfajta sötétség és feszültség.
Ezt az ellentétet megmutatni nagy kihívás, de épp ez benne a szépség is. A legfontosabb, hogy az ember uralja az érzelmeit és a játékát. Ha valami nem úgy sikerül, ahogy terveztük, akkor is menni kell tovább, és a zenére koncentrálni. Ez a profizmus és a művészi felelősség lényege.

Ha nem zongoraművész lennél, mi lenne az a hivatás, amiben ugyanilyen örömöt találnál, mint a zenében?

Kiss Márton:
A sport mindig közel állt hozzám – régen még sportkommentátorként is el tudtam volna képzelni magam.
Végül a zene mellett maradtam, de a sport sem tűnt el az életemből: kosárlabda-játékvezetőként tevékenykedem, jelenleg a másodosztályban vezetek mérkőzéseket. A célom, hogy idővel az élvonalba is eljussak. Nagyon szeretem, hogy ez a két világ – a zene és a sport – ennyire jól kiegészíti egymást. Mindkettőben fontos a mentális és fizikai felkészültség, a koncentráció, a gyors döntéshozás, és az, hogy egy hibát azonnal el tudjunk engedni. A sportban active mindset-nek hívjuk ezt, és pontosan ugyanez kell a színpadon is. Sokszor érzem, hogy az egyik terület tapasztalatai segítenek a másikban. A családom támogatásával pedig szerencsés vagyok, hogy mindkettőt párhuzamosan tudom űzni – ez ad igazi egyensúlyt az életemben.

Szennai Kálmán karmestert is megkérdeztük a hangverseny után

A Savaria Szimfonikus Zenekar évtizedek óta fontos része Szombathely kulturális életének. Milyen érzés volt most is velük dolgozni, milyen benyomásaid voltak a közös próbák során?

Szennai Kálmán:
Nagyon szeretek ezzel a zenekarral dolgozni. Az első közös munkánk több mint húsz éve volt, amikor a Denevért vezényeltem. Most is olyan volt, mintha hazaérkeztem volna. A zenekar légköre családias, az emberek nyitottak és rugalmasak. Jó velük lenni, jó velük dolgozni.

Beethoven és Schumann művei sokféle érzelmet hordoznak. Neked melyik pillanat volt az este csúcspontja – amikor érezted, hogy minden együtt van: zenekar, zene, közönség?

Szennai Kálmán:
Rengeteg szép pillanat volt. Kiss Márton csodálatosan játszott, a Schumann-zongoraverseny második tétele különösen megható volt. Nem tudnék egy konkrét pillanatot kiemelni, mert számomra mindig az egész este egysége a fontos – amikor zenekar, szólista és közönség együtt lélegzik.

Az Operaházban sok énekessel dolgozol – miben más, amikor csak a zenekarral „beszélgetsz” a pálcádon keresztül?

Szennai Kálmán:
Valójában nincs nagy különbség. Az Operában is a zenekaron keresztül dolgozunk – ott is reagálni kell az énekes minden mozdulatára, ahogy egy koncerten a szólistáéra. A karmesternek hol vezetnie, hol követnie kell; ez egy oda-vissza játék, mint a pingpong. Ahogy Pál Tamás mondta: „Az énekest nem kísérni kell, hanem vezetni, együtt haladni vele.” Ugyanez igaz a zenekari munkára is – folyamatos párbeszéd zajlik a karmester és a muzsikusok között.

Ha egy estére bármelyik zeneszerző asztalánál vacsorázhatnál, ki lenne az, és miről kérdeznéd először?

Szennai Kálmán:
Vacsora helyett inkább azt választanám, hogy megnézhessem, hogyan próbál Gustav Mahler. Ő 1911-ben halt meg, és sajnos nem maradt fenn felvétel róla, pedig rendkívüli karmester volt. Richard Strausst láthatjuk felvételeken – alig mozdul, kifejezéstelen arccal vezényel, még a legnagyobb fortissimók alatt is.
Mahlert viszont mindig szenvedélyes, impulzív karmesterként képzelem el. Egy próbát, amit ő vezényel, nagyon szívesen megnéznék.

Ez az este újra megmutatta, milyen ereje van a zene élő pillanatainak: amikor karmester, szólista, zenekar és közönség egyszerre lélegeznek – akkor születik meg az, amit Schumann nyomán a zene magasabb valóságának nevezhetünk.

Interjú: Mohl-Benesóczky Anna

Fotó: Mészáros Zsolt