Szimfónia-Ősz bérlet 3. előadás

Amikor Gioachino Rossini 1868-ben elhunyt, Giuseppe Verdi (1813-1901) arra
gondolt, hogy a nagy operaszerzőre gyászmisével kellene megemlékezni. Elképzelése szerint a rekviem egyes tételeit más-más zeneszerző komponálta volna, ráadásul ellenszolgáltatás nélkül. Maga megírta a zenemű utolsó tételét, a Libera me-t, de a nagy összefogásból a komponisták közötti féltékenység, illetve a közömbösség miatt nem lett semmi. Két év múlva egyik barátja rábeszélésére újra foglalkozni kezdett a
darabbal, de a végső lökést Alessandro Manzoni, az olasz romantika egyik legnagyobb költőjének, a Risorgimento egyik vezéralakjának a halála adta meg. Egy év alatt megírta a mű további tételeit is, és a bemutatóra 1874. május 22-én, Manzoni halálának első évfordulóján került sor a milánói San Marco székesegyházban, Verdi vezényletével, hatalmas sikerrel. A Requiem olaszországi bemutatóit gyors európai sikersorozat követte. Ennek a körútnak a keretében szó volt arról, hogy Budapestre is ellátogat a társulat, ám ez végül időpont egyeztetési problémák miatt nem valósult
meg, de a művet a Nemzeti Színházban Erkel Sándor vezényletével ekkorra már
bemutatták.Verdi, a vérbeli operakomponista nem tudta meghazudtolni magát, új darabja számos tekintetben operaszerű hangzást mutat, mi több: egyik tételének, a Lacrimosának a kezdődallama ténylegesen egyik operájából származik (bár ott valójában nem használta fel). Verdi – a liturgikus szempontoktól eltekintve – személyes, emberi drámát kívánt megformálni, olyan művet alkotott, amelynek a középpontjában az egyén élményvilága áll. Közvetlen,
magával ragadó, operás kifejezésmódra, közérthető dallamosságra törekedett. Részben ennek is köszönhető a Requiem máig tartó népszerűsége, főként koncertdarabként adják elő, bár előfordul liturgikus keretben is.