Zenekarunk is fellép a VOX Savariae Ökumenikus Vegyeskar szombati hangversenyén (ápr. 12.)

A húsvét, mint a keresztény világ legnagyobb ünnepe a VOX Savariae Ökumenikus Vegyeskar életében is minden évben nagy jelentőséggel bír. Az elmúlt években több alkalommal hangzott el a kórustól és vendégművészeitől Johann Sebastian Bach Máté-passiójának keresztmetszete az evangélikus templomban. Az idei esztendőben a kórus szakít e hagyománnyal: virágvasárnap és az azt megelőző szombaton a húsvéti áhítat keretében ezúttal nem Jézus kínhalálát, hanem a kereszt tövében álló, az egyetlen fia halálát megélő Mária fájdalmát állítja középpontba, hiszen kiváló szólisták közreműködésével a barokk egyházi zene egyik legkiemelkedőbb alkotása, Giovanni Battista Pergolesi Stabat Matere csendül fel a VOX Savariae Ökumenikus Vegyeskar, a Güssingi Városi Kórus és a Savaria Szimfonikus Zenekar előadásában, Lakner-Bognár Nóra vezényletével; április 12-én 19 óra 30 perces kezdettel a szombathelyi Sarlós Boldogasszony-székesegyházban, április 13-án virágvasárnap 17 órai kezdettel pedig a güssingi bazilikában. A koncertek szólistái Gál Gabi (szoprán) és Mizsei-Takács Zsuzsanna (alt) lesznek.

A nápolyi vígopera (opera buffa) mestere, Giovanni Battista Pergolesi híres kantátáját, a Stabat Matert életének utolsó évében, a pozzuoli ferences kolostor békés csendjében, a tuberkulózis által okozott szenvedés közepette 1735-ben írta meg, szoprán és alt hangra, valamint vonószenekarra és continuora. A művet a Fájdalmas Szűz Lovagjai (Cavalieri della Vergine dei Dolori) egyesület rendelte meg a nápolyi San Luigi di Palazzo templom számára, nyilvánvaló céllal: Alessandro Scarlatti évekkel korábbi, akkorra már avíttnak számító művét volt hivatott leváltani. Valószínűleg a nagyböjti időszakban, a virágvasárnapot megelőző pénteken hangzott el először, vélhetően 1736-ban, Pergolesi halálának évében, már a zeneszerző halála után.

A Stabat Mater középkori himnusz, mely a keresztfa tövében álló Szűz Mária fia szenvedése és kereszthalála nyomán átélt fájdalmát tárja elénk. A vers, melynek szerzője feltételezhetően egy 13. századi ferences szerzetes, Jacopone da Todi, a zenetörténetben számtalan zeneszerzőt inspirált alkotásra. Pergolesi művében szokatlan módon ábrázolja a Fájdalmas Szűzanyát, akinek lelkét fia halálát látva – Simeon beteljesült jövendölése szerint – kegyetlen tőr járja át. Pergolesi Stabat Matere nem a földöntúli fájdalom magasztos kifejeződése, hanem az egyszerű emberi szív megrendítő szomorúsága; nem pátoszos egyházi zene, hanem sokkal inkább mély érzelmeket kifejező vallásos szövegű lírai áriák (két szoprán- és három altária) és duettek sorozata, melyeket vonószenekar (két hegedű és mélyvonósok) és continuo kísér, s melyekben a főszerep az énekhangé. A műben a nápolyi operastílus (harmóniavilág) ellenére mindvégig átütő erejű a drámai feszültség is. A fájdalmat kifejező kromatikus dallamvezetés nemcsak az első tétel híres „dolorosa” motívumában jelenik meg, hanem az egész műre jellemző, és rendkívül hatásosan adja vissza a szöveg érzelmi töltetét. Pergolesi ugyan művét kizárólagosan szólistákra írta, a kantáta egyes tételeit (főként a kezdő, illetve zárótételt, valamint a „Fac ut ardeat” fúgát) gyakran kétszólamú női kar szólaltatja meg, a kollektív gyász és áhítat kifejeződéseként.

Pergolesi remekműve a 18. században igazi kultuszművé vált; ennek egyik bizonyítéka, hogy a művet Tilge, Höchster, meine Sinen (BWV 1083) címen az 1740-es években egy gazdagabb hangszerelésű zsoltárkantátában, az 51. zsoltár ismeretlen szerző által írt parafrázisának szövegével még a barokk zene legnagyobb mestere, Johann Sebastian Bach is átdolgozta.