Harminc éve híd a karmester és a zenekar között – Interjú Gyenge Tiborral, a szimfonikusok tiszteletbeli koncertmesterével

Harminc éve híd a karmester és a zenekar között – Interjú Gyenge Tiborral, a szimfonikusok tiszteletbeli koncertmesterével
„…a koncertmester nem lehet csupán egy szólistakvalitásokkal megáldott művész, hanem szimbolikusan ő a zenekar meghosszabbított keze. Tehát egy olyan pozíció, amelyben feltétlenül ki kell érdemelni a zenekar bizalmát”. Gyenge Tiborral, a Savaria Szimfonikus Zenekar tiszteletbeli koncertmesterével beszélgettünk.

A zenekar doyenje vagy, tehát te vagy a legidősebb tagja a Savaria Szimfonikus Zenekarnak. Harminc év után a koncertmesteri székből a feleséged, Mihaela mellé ültél az első hegedűsök közé. Egy csodálatos művészi életút szerény és emberi lezárása előtt állsz. Mennyire lángol még a tűz a játékodban?

Egyértelmű, hogy nyugdíjazásomig még lángolni fog. Remélhetőleg hogy jó erőben leszek azután is, és ha az igazgató úr és a kollégáim is úgy gondolják, hogy még szükségük lenne rám, szívesen segítek majd – vendégként.

Akkor induljunk el az első – mondjuk úgy – hegedűvonásoktól, amik nem is biztos a hegedű köré szerveződtek. Mik voltak a legelső lépéseid, szárnypróbálgatásaid a zene felé? 

Drága szüleim már kiskoromban észrevették, hogy van valami közöm a zenéhez. Alig tudtam még beszélni, de már sokat énekeltem, fütyültem, és láthatóan megmozgatott valamit bennem, ha zene szólt a környezetemben. Édesanyám úgy döntött, beírat a dévai zeneiskolába. Ez jó régen, 1965-ben volt, amikor hatévesen egy nagyon komoly felvételin is részt kellett vennem: 35 helyre több mint 130-an jelentkeztek. Amikor kitették a listát és megtaláltuk a nevemet a sikeresen felvételizők között, nagy volt az öröm az egész családban. Valahogy így kezdődött… A szüleim azt szerették volna, hogy zongorázzak, végül a hegedűt javasolták, amit egyáltalán nem bánok.

Első sikerek, első impressziók, amikor tudatosult benned, hogy a zenélés az utad, zenésznek kell lenned?

Ez elég későn következett be. Én azt vallom, hogy az őszinteség egy nagyon fontos dolog, és most én is az leszek. Egy eléggé kényelmes ember vagyok. A hegedű, mint hangszer ezt a fajta kényelmességet – mondjuk úgy – abszolút nem tolerálja. Édesapám nagyszerű festő-grafikus volt és ugyancsak komoly szinten klarinétozott és szaxofonozott, nyilván tudta, mivel jár a zenészszakma, és gyakran mondogatta, hogy többet kéne gyakorolnom. Gyerekként sokszor láttam édesapámat, ahogy különböző grafikákon és festményeken dolgozott, és ez inspirálóan hatott rám, én is gyakran kezembe vettem a ceruzát és az ecsetet. Nyolcadikos voltam, amikor el kellett döntenem, hogy mégis mi lesz az utam. Képzőművészeti vagy zenei pályára készüljek? Végül a hegedülés mellett döntöttem. Amikor 14 évesen a kilenc helyre kilencedikként jutottam be az aradi zeneművészeti szakközépiskola hegedű tanszakára, az nyilvánvalóan nagyon bántott. Azt követően elkezdtem végre nagyon komolyan gyakorolni. Az első év végi hegedűvizsgán már én kaptam a legjobb osztályzatot a hegedűsök közül, ami azt is jelentette, hogy már ott voltam az évfolyam legjobbjai között.

Erdélyben indult zenei karriered, 1984-től a Nagyszebeni Állami Filharmonikus Zenekar hegedűse, később koncertmestere voltál. Milyen időszaka volt ez az életednek zenei és társadalmi szempontból? 

A bátyám már 1981-től a Nagyszebeni Filharmonikus Zenekar klarinétosa volt, és számomra is egyértelművé vált, hogy majd követni szeretném őt. Egy nagyon patinás, több mint kétszáz éves hagyományokkal rendelkező zenekarról van szó, és Nagyszebennek, mint városnak is komoly kulturális élete volt. Példának okáért a Brukenthal Múzeum a Louvre előtt pár évvel nyitotta ki kapuit, a filharmonikus zenekar pedig a bécsi Musikverein előtt öt évvel alakult! Olyan állandó vendégművészek voltak akkoriban Nagyszebenben jelen, mint Liszt Ferenc, Johannes Brahms, Joachim József, Richard Strauss, vagy említhetném a filharmónia korábbi zeneigazgatóját, Otto Klemperert. Az „új időkben”, 1946-ban intézményesített, szinte kizárólag német anyanyelvű tagokból álló zenekart pedig a keleti blokk nagy szólistái, Richter, Ojsztrah, Gilelsz és Kogan látogatták rendszeresen. Amikor ebben a nagy múltú együttesben kezdtem el dolgozni, a fegyelmezett zenekari játék azonnal érezhető volt és jelentős hatást gyakorolt rám. Akkoriban csak nagyon nehezen lehetett Magyarországról hanglemezekhez jutni, de ezen felvételek által ismertem meg a nagyszerű Liszt Ferenc Kamarazenekart. Ekkor fogalmazódott meg bennem az a vágy, hogy egy ilyen típusú zenekart én is szívesen vezetnék. 1985-ben a szebeni kollégáimmal megalapítottuk a Camerata Cibiniensis nevezetű kamarazenekart. Szép sikereket értünk el, lemezeket készítettünk, jártuk a világot. Aztán a rendszerváltozás után pár évvel mégis úgy döntöttünk a nejemmel, hogy próbálkozzunk Magyarországra áttelepülni.

1993-tól élsz Magyarországon, feleségeddel, Mihaelával a helyi szimfonikusok tagjai vagytok. Hogyan döntöttetek Szombathely mellett? 

Amikor komolyan felvetődött, hogy az anyaországba költöznénk, csakis vidéki városokban gondolkodtunk. Számomra Budapest nemcsak Európa, hanem a világ egyik legszebb fővárosa, de azt nem tudtuk elképzelni a feleségemmel, hogy egy ilyen nagy és nyüzsgő városban neveljük a fiainkat. A másik kritérium pedig az volt, hogy szeretnénk ha mindketten zenekari művészként tudnánk elhelyezkedni. Nem sok olyan vidéki zenekar volt, ahol egyszerre két szabad hegedűállást hirdettek meg. Aztán eljutott hozzánk a hír, hogy Szombathelyen egy koncertmestert és egy tutti hegedűst keresnek. Szinte egyértelmű volt számunkra hogy jelentkezni fogunk a próbajátékra és ennek is megvan a maga története. A nyolcvanas évek derekán, a magyarországi rokonainktól, mint korábban is említettem, kaptunk jó pár bakelit lemezt, többek között egy a Capella Savaria felvételt is. Akkoriban a historikus előadásmód korhű hangszereken – főleg a kelet-európai országokban – még kuriózumnak számított, és engem is teljesen lenyűgözött ez a fajta játékmód. Az hogy egy ilyen világszinten működő együttes, mint a Capella Savaria a helyi szimfonikus zenekar tagjaiból „nőtte ki” magát, számunkra egyfajta művészi garanciát jelentett. Szóval mondhatjuk, ismét a zene döntött!

Vissza tudsz emlékezni arra, amikor a Savaria Szimfonikus Zenekar koncertmesteri meghallgatásán játszottál? 

Természetes, hogy még emlékszem rá, egy ilyen alkalmat nem lehet elfelejteni! Kiállni a Bartók Terem színpadára és egy kihívásokkal teli próbajáték-anyagot egy szakmai grémium előtt eljátszani, ez nem egy mindennapi dolog. Nagy öröm és megtiszteltetés volt számomra, amikor közölték velem, hogy a zenekar engem választott.

Hamar elfogadtak koncertmesterként?

Kellett egy kis idő, de jól volt ez így! A próbajátékon sikerült meggyőzni a kollégákat a zenei és technikai felkészültségemről, de koncertmesternek lenni ennél sokkal összetettebb feladatkör. Úgy gondolom, hogy a koncertmester nem lehet csupán egy szólistakvalitásokkal megáldott művész, hanem szimbolikusan ő a zenekar meghosszabbított keze. Tehát egy olyan pozíció, amelyben feltétlenül ki kell érdemelni a zenekar bizalmát. Ha a karmester a pódiumra lép és kezet nyújt a koncertmesternek, én mindig is úgy gondoltam, hogy jelképesen a koncertmesteren keresztül az egész zenekart üdvözli ezzel a gesztussal. Az 1993-as szilveszteri koncert után a Szimfónia Kávézóban tartott a zenekar egy újévi köszöntőt. Ott több kolléga is hozzám jött és mondták; „Tibor, most már tényleg meggyőződtünk, nagyszerűen csinálod, Te most már a miénk leszel!” Ez a visszajelzés természetesen nagyon jól esett. Nem sokkal ezután a zenekar akkori igazgatója, Hajdók Judit, és a vezetőkarmester, Robert Houlihan is közölték velem, hogy hivatalosan is megálltam a próbaévemet.

Milyen meghatározó történések értek a szombathelyi szimfonikusok kötelékében, amik mérföldkőnek számítanak művészi pályafutásodban? 

Kivételesen szerencsésnek mondhatom magam, hogy egy igencsak gazdag életpálya áll mögöttem. Szinte lehetetlen kiemelni egy-egy emlékezetesebb koncertet vagy vendégszereplést… A hazai komolyzenei élet és a világ elismert szólistái valamennyien megfordultak Szombathelyen, illetve Párizstól-Szöulig, Milánótól-Dubajig, a bolygó majdnem minden fontos színpadán zenélhettem a Savaria Szimfonikus Zenekarral. Természetesen a karmesterekről sem feledkezhetünk meg. Elsősorban azokra a vezetőkarmesterekre hivatkoznék, akikkel együtt dolgoztam: Robert Houlihan, Izaki Masahiro, Pál Tamás, Alpaslan Ertüngealp, Madaras Gergely és Vajda Gergely. Ők mindannyian nagyszerű dirigensek és különleges muzsikusok, akik hozzájárultak zenekarunk hangzásához. Meg kell említenem Petró János karnagy urat, akire mindig is nagy tisztelettel tekintettem, hiszen ő volt az, aki megalapította a zenekart és éveken keresztül irányította azt.

Nemcsak a szimfonikusok koncertmestere, hanem a Camerata Pro Musica művészeti vezetője is vagy. Mi inspirált, hogy Szombathelyen is alapíts egy kamarazenekart?

Egy hegedűs kolléga megkérdezte tőlem, hogy én vagyok-e az a Tiberiu Gyenge, aki a Camerata Cibiniensis zenekart vezette, mert talált egy felvételt a Berzsenyi Dániel Könyvtárban ezzel az együttessel, és nagyon tetszett neki. Ennek aztán híre ment a zenekar fiatal muzsikusai között és kapacitáltak, hogy de jó lenne, ha Szombathelyen is alapítanánk egy hasonló kamarazenekart. Ez lett a Camerata Pro Musica. Az első koncertünk 1995-ben volt, és ezt egy nagyon igényes és hosszú felkészülés előzte meg. Szükségszerűnek éreztük, hogy egy ilyen formációban is muzsikáljunk, a próbákat nyitott szemléletben, a különböző előadásmódokat egymással megbeszélve, megvitatva tartottuk. Fantasztikus élmények voltak a Camerata Pro Musicának az első koncertjei, és nyilvánvalón vártuk azt a fajta elismerést, ami évek múltán meg is történt. Immár több mint 400 koncert és számtalan külföldi vendégszereplés van a mögöttünk. Körülbelül egy évtizede pedig az osztrák-francia zeneszerző, Ignaz Joseph Pleyel összkiadásán dolgozunk és már 17 CD-t vettünk fel.

Van-e ars poeticád, hitvallásod, amit örökérvényűnek tartasz az egész pályafutásodra nézve? Mi az ami vezérelt, vagy mondjuk úgy, iránymutatást adott művészi életpályádon?

A szakmai hitvallásom és meggyőződésem a zenélésről az, hogy minden a kamarazenélésen alapszik, legyen szó egy barokk triószonátáról vagy egy olyan gigantikus műről, mint például Mahler Az ezrek szimfóniája! A kamarazenélés egy olyan demokratikus „létezési mód”, amiben minden zenész egyenlő partnerként vesz részt a zenei folyamatban. Senki sem rendelkezik abszolút hatalommal, hanem mindenki aktív résztvevője és kreatív hozzájárulója a muzsikálásnak. Ezt a szellemiséget próbáltam koncertmesterként is képviselni, és egy hidat képezni karmester és zenekar között. Nagyon szerencsés vagyok, mert a hivatásom egyben a hobbim is. Ebből adódóan kiemelten fontos az életemben, hogy a mindennapokat úgy tudjam beosztani, hogy eleget tudjak gyakorolni és a zenével foglalkozni. A tanítás is szerves része az életemnek, még ha jelenleg hivatalos keretek között nem tanítok. Sok fiatal zenész keres meg, és kötelességemnek érzem hogy megosszam velük a tudásomat, tapasztalataimat. Fiaim is a zenei pályát választották, a nagyobbik hegedűs, András fiam pedig csellista, és nagyon büszke vagyok, hogy kollégák lettünk és együtt muzsikálhatunk a Savaria Szimfonikus Zenekarban.

Kevesen tudják, de te „vezetted be” a zenekaron belüli hangversenyvégi üdvözlést. Honnan jött ez a gesztus?

Valószínű, reflexszerűen történt meg első ízben, 1993-ban, de szerintem ez egy nemzetközileg bevett szokás a zenészek között. Nagyon nagy figyelmet, fegyelmet és odaadást igényel az együttmuzsikálás, és nyilvánvaló, egy koncert végén örülünk a jó eredménynek. Ennek kifejezése ez az abszolút őszinte gesztus, hogy örülünk a jó munkának, és egymásnak gratulálunk.

A zenekar minden évben megválasztja az év zenekari művészét. Ezt te négyszer nyerted el. Mit jelent számodra ez az elismerés? 

Nagy öröm, persze, nagyon nagy öröm. Meghatottan fogadtam minden egyes alkalommal, amikor a kollégáim titkos szavazáson így fejezték ki az elismerésüket a munkám iránt.

Végül van egy, a zenétől független kérdésem is. Hogyan képzeljük el Gyenge Tibort, aki kilép a Bartók Terem ajtaján „zenészi szabadságlevelével”, és hivatásos művészből hivatásos nagyszülővé szépül életének további része?

Már most élvezem ezt a képet! A zene iránti szeretetem mindig meg fog maradni. Valószínűleg, hogy valamennyire hiányozni fognak majd a mindennapi próbák és a koncertek. De az életem további része az unokák által már új értelmet nyert és a nagyszülői szerepkörben megtaláltam azt a hozzájárulást és boldogságot, amit csak a család nyújthat.

Szöveg és fotók: Büki László / Savaria Szimfonikus Zenekar

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

egy × négy =

Hasonló bejegyzések

Pin It on Pinterest