Savaria Szimfonikus Zenekar :: Kortárs kikacsintás és kortalan klasszikusok – Zenei kaleidoszkóp a Petró János bérlet 6. előadásán

Kortárs kikacsintás és kortalan klasszikusok – Zenei kaleidoszkóp a Petró János bérlet 6. előadásán

Izgalmas műveket hallhatott bolerótól keringőn át az ütőhangszeres concertóig a közönség március 10-én, a Petró János bérlet 6. hangversenyén, az AGORA Művelődési és Sportházban.

A közönség alighanem még magában hordozta az elmúlt heti koncert benyomásait, amikor hét nappal később beült a Savaria Szimfonikus Zenekar újabb bérletes hangversenyére a Sportházba. Hamar kiderült azonban: aki „folytatásra” számított, annak ez nem jött be, hiszen több szempontból is az előző élmény megfordítása következett.

Az extravagancia ezúttal a karmesteri oldalról átvándorolt a művek térfelére: kiderült, a francia karmester, Rémi Durupt szolidan, szinte láthatatlanul vezényel, miközben a művek – főleg az est első részében – jócskán a „hétköznapiatlanság” mezsgyéjén mozogtak.

Az sem kerülhette el a figyelmet, hogy a zenekar térfelén sokféle szokatlan eszköz van elhelyezve, amiknek funkciójára csak a későbbiekben derült fény. Ide tartozott például néhány gyerek-úszóeszközre emlékeztető rózsaszín rúd, egy Crofton-serpenyő, néhány borospohár és pár ilyen-olyan függeszkedő kellék.

Már az első darab (Ravel: La Valse) felvetette a hallgatóban a „strukturált káosz” gondolatát: a mű keringőbe szuszakolt színes mozgalmasság, időnkénti klasszikus áthallásokkal.

Fotó: Büki László / Savaria Szimfonikus Zenekar

A második mű aztán par excellence ütős volt, konkrétan egy ütőhangszeres versenymű, Mikel Urquiza: Pentimenti című darabja. A szimpatikus fiatal szólista, Janca Dániel magabiztosan közelítette meg a zenekar előtt elhelyezett sokféle ütőalkalmatosságot, köztük egy akkora dobot, amelyben ő maga is kényelmesen elfért volna. Miután precízen elrendezte a különböző méretű dobverőket, jelezte a karmesternek, hogy indulhat a móka. Bevezetésül Janca mester a 4 fős (sic!) ütős-szólammal hosszabb párbeszédet folytatott, amiben – különös tekintettel a közöttük lévő fizikai távolságra – kihívás lehetett, hogy a sokból minden egyes ütés a helyén legyen, hiszen minden apró eltérés fülbeszökött volna. Ezután kapcsolódott be a zenekar többi része, a szólista – akinél feltűnt a zenéhez képest klasszikus fekete lakkcipője – azonban egy pillanatra sem engedte ki kezéből a központi szerepet – nemhiába, kifejezetten neki írta az ősbemutatón jelenlevő szerző a darabot. Nyolc különböző hangszeren játszott az ütőművész, a hatalmas dob mellett xilofonon, metalofonon, kétféle furulyán, egy lefelé lógó és egy kapocsszerű ütőshangszeren, valamint egy légvédelminek is beillő szirénán. Ráadásul még az is előfordult, hogy két valódi lószőr vonóval „húzta a metalofon nótáját”.

Fotó: Büki László / Savaria Szimfonikus Zenekar

A színpad hátsó részén elhelyezett ütős szekció bravúrosan ellenpontozta a szólista műveleteit, időnként a rózsaszín műanyag kellék (minek nevezzelek, talán gégecső?) suhogtatásával, és minden más elképzelhető és elképzelhetetlen dobolható tárgy bevetésével: a próbán készült fényképek tanúsága szerint még konyhai tepsin és poharakon is játszottak. A különleges produkció végén a színpadra lépett a mű láthatólag és méltán elégedett szerzője is. A koncerten személyesen részt vett Eötvös Péter kortárs-kísérletező zeneszerző, akit Kiss Barna igazgató külön is köszöntött.

A szünetet követően az előzmények után szinte meglepetésként hatottak Faure művének (Pelléas és Mélisande – szvit) szelíden romantikus dallamívei. A harmadik tétel, melyet több átiratból ismerhetünk, Joó Nikoletta kifinomult fuvolaszólója és az őt kiegészítő többi szólista és szólam révén gyönyörködtette a közönséget. A negyedik tétel a mű alapjául szolgáló történet (szomorú, de azért nem remény nélküli) kimenetelére tekintettel csattanó nélkül, finom kivezetéssel ért véget.

Fotó: Büki László / Savaria Szimfonikus Zenekar

A hangverseny zárásaként következett Ravel közismert és népszerű Bolerója. A hosszú bevezetés során a fúvós szólamok egymástól vették át a dallam bemutatását, miközben a vonósok türelemből jeleskedtek: szinte végtelennek tűnt az idő, amíg egyenletes pizzicatóikkal biztosították a hátteret a keleties dallam terjengésének, míg végül az összes hangszer beleolvadt a művet megkoronázó fináléba.

Szöveg: Ila
Fotók: Büki László / Savaria Szimfonikus Zenekar