November 21-én különleges hangverseny estét élhetett át a közönség a Bartók Teremben: a Savaria Szimfonikus Zenekar Szimfónia bérletsorozatának ötödik koncertjén Mendelssohn és Mozart mesterművei szólaltak meg, Baráti Kristóf Kossuth- és Liszt díjas hegedűművész pedig szólistaként és karmesterként állt a zenekar élére.

Az este azonban nemcsak zenei élményt, hanem megható búcsúpillanatokat is tartogatott: a zenekar hosszú idő után elköszönt Thummerer Ferenc fagottművésztől, aki négy évtized után idén vonult nyugdíjba. Bár hivatalosan utolsó szolgálata a Hollywood Classics vasárnapi napján volt – amely egybeesett a születésnapjával –, a zenekar és a közönség most, november 21-én búcsúztathatta el őt méltó módon.

Az est programja – klasszika és romantika találkozása

A koncert Mendelssohn ikonikus Hebridák-nyitányával indult, amelynek sötétkék, hullámzó zenei világát az e-moll hegedűverseny szinte éteri finomsága követte – Baráti Kristóf szólójával, aki egyben a zenekart is vezette.

A műsor második részében Mozart utolsó szimfóniája, a ragyogó C-dúr „Jupiter” szimfónia szólalt meg: ünnepélyes, tiszta formáival méltó zárása volt a koncertnek.

Baráti Kristóf személyisége, játéka és vezénylése ezúttal is kivételes egységet teremtett: a zenekarral való együttműködése természetes, lélegeztető, muzikalitását a közönség ismét feszült figyelemmel fogadta.

Beszélgetések az est művészeivel

A koncert különlegességéhez hozzátartozott az a bensőséges, emberközeli hangulat is, amelyet a zenészek személyes történetei és gondolatai tettek teljessé.

A hangversenyt megelőzően Baráti Kristóf Kossuth és Liszt-díjas hegedűművésszel – az est szólistájával és karmesterével – beszélgettünk arról, milyen belső fókuszt igényel egy ilyen összetett műsor, hogyan kapcsolódik a repertoárhoz, és mit jelent számára a közös munka a zenekarral.

A november 21-i est másik meghatározó pillanata Thummerer Ferenc fagottművész búcsúztatása volt. Az ő pályájáról, emlékeiről és az utolsó szolgálat különleges élményéről már az eseményhez kapcsolódva mesélt nekünk – több mint négy évtized tapasztalatával a háta mögött.

Popa Gergely, Mátyás Gyöngyi, Thummerer Ferenc

Interjú Baráti Kristóf hegedűművésszel

Milyen belső fókuszt igényel egy olyan este, amikor három teljesen eltérő karakterű művet nemcsak előadnod, hanem irányítanod is kell? Más tudatállapotba kerülsz ilyenkor – amikor a hangszer mögül, akár csak egy pillanatra, a hegedűvel a kezedben „átlépsz” a zenekar irányításába?

Ebben a gondolatban van egy kis félreértés: számomra a vezénylés lényege nem az „irányítás”. Természetesen vannak pontok, ahol akusztikai okokból jelezni kell – akik hátul ülnek, nem mindig hallják pontosan, mi történik elöl –, de ez csak egy része a feladatnak.

Sokkal fontosabb, hogy valamit együtt próbáljunk átérezni. Ha a zenekar elé állok – hegedűvel a kezemben vagy karmesterként –, az a dolgom, hogy amit az adott műről gondolok, érzek, azt megosszam a zenészkollégákkal. A próbák során egyszer csak együtt kezdjük érezni ugyanazokat a karaktereket, érzelmeket, gesztusokat, és ebből születik meg a közös játék.

Egy ilyen „játszós–vezénylős” est annyiban más, hogy nagyobb a művek mennyisége, többet dolgozunk együtt, viszont jobban egymásra is tudunk hangolódni. Ilyenkor mindig azt érzem, hogy közelebb kerülök a zenekarhoz, vagy ők hozzám.

Amikor karmester nélkül, szólistaként állok a zenekar előtt, külön kihívás, hogy egyszerre segítsem a zenekart és tartsam fókuszban a saját szólamomat. Ilyenkor egy kicsit két ember agyát kell működtetni: a szólistáét és a karmesterét. Ez sosem magától értetődő helyzet, és csak bizonyos repertoárnál működik jól karmester nélkül.

Van-e olyan mű vagy zeneszerző, amivel/akivel hosszú ideig nem „találtatok egymásra”, majd egyszer csak teljesen megnyílt előtted? Hogyan született meg ez az áttörés?

Nem túl gyakori, de volt ilyen. Klasszikus példa Ernst „A nyár utolsó rózsája” című variációs műve. Sokáig technikai etűdnek éreztem: a dallam sem állt közel hozzám, és az a fajta virtuozitás sem, amit megkövetel. Az ilyen öncélú „mutatvány” sosem vonzott igazán.

Aztán rávettem magam, hogy komolyan megtanuljam, és akkor tört meg a jég, amikor a saját ízlésemre tudtam formálni. Elkezdtem benne zenei tartalmat építeni, és úgy, abban a formában megszerettem.

A nagy hegedűversenyekkel – Mendelssohn, Beethoven, Brahms, Csajkovszkij, Sibelius, Sosztakovics, Bartók – mindig természetes volt a kapcsolódás, ezek magától értetődően „emészthető”, lelkesítő darabok.

Van néhány kicsit háttérben lévő mű, például az Elgar-hegedűverseny, amelyet tanultam, de ritkán játszottam. Nem véletlen: van jó pár másik, amit előbb említek, ha választani lehet. Nem arról van szó, hogy erős ellenállás lett volna, ami aztán feloldódott, inkább arról, hogy sok szép feladat közül némelyik egyszerűen közelebb áll hozzám.

Csíkszentmihályi Mihály írta le a flow-élményt – azt az állapotot, amikor a figyelem teljesen eggyé válik a cselekvéssel, megszűnik az idő, és minden magától áramlik. Rutinos szólistaként te milyen gyakran éled át ezt az állapotot? Minden koncerthez hozzátartozik, vagy inkább ritka, különleges pillanatként érkezik?

Ez egy izgalmas kérdés. A flow-élmény lényege, hogy önjáróvá válik a tevékenység: nem „akarva” csinálom, hanem mintha a tudatalattinak adnám át magam, és egy felfokozott jó érzés viszi tovább a folyamatot. Ez valóban létrejöhet a zenélésben.

Ugyanakkor a hangszeres játéknál muszáj megmaradnia egy bizonyos tudatos kontrollnak. Ha az ember túlságosan „kiszáll”, könnyen átcsúszik abba, hogy a két kéz autopilótára vált, és csak azt játssza, amit az izmok megtanultak. Én ezt nem feltétlenül nevezném flow-nak, inkább egyfajta önjáró üzemmódnak.

Én mindig úgy érzem, hogy valamilyen szinten formálom a zenét: mintha spontán, ott helyben gyúrnék egy zenei „agyagszobrot”, de közben tudnom kell, mennyi maradt a vonóból, éreznem kell a húrt az ujjam alatt. A flow-hoz hasonló állapot akkor jön létre, amikor ez a két dolog – az átadottság és a kontroll – jó arányban van jelen.

A karmesternél ehhez az is hozzájön, hogy a zenekarban is segítenie kell ezt az állapotot. A zenekar önmagában olyan, mint egy óriás: hatalmas potenciállal, de a részek nem mindig működnek össze maguktól. Valakinek össze kell fogni, ugyanakkor hagyni is kell, hogy egy ponton „magától menjen”. A nagy karmesterek közül sokan vallják, hogy az idő múlásával egyre fontosabbá válik: minél többször hagyni a zenekart „magára” – úgy, hogy közben a folyamat mégis kézben van.

Baráti Kristóf

Zenészként többnyire magáról az előadásról kérdeznek, de most az előtte–utána érzés érdekelne: milyen egy koncert előtti és milyen egy koncert utáni lelkiállapot?

Rendkívül változó. Van, hogy egyáltalán nincs „koncerthangulatom”. Gyerekkorban, amikor ritkábbak a fellépések, egy koncert óriási esemény, hetekig készül rá az ember. Ha viszont egy szezonban 50–60 koncert van, ez a külső ünnepjelleg óhatatlanul tompul.

Ami nem tompul, az a viszony a zenéhez. Ha azokat a műveket játszom, amiket szeretek, a színpadon – legkésőbb az első néhány ütem után – mindig az az érzésem, hogy „beszippant a zene”. Olyan ez kicsit, mint a szülői lét: az ember szívből szereti a gyerekét, de ha éjjel-nappal vele van, bele lehet őszülni. A koncertezésnél is jót tesz, ha van idő „éhezni” egy kicsit a pódiumra.

A koncert utáni állapot nehezebben megfogható. Ha jól sikerült, az nagyszerű, de még akkor is marad egyfajta légüres tér: vajon abszolút értelemben milyen volt? Hegedűművészként nem nagyon akarok bizonyítani: kiállok és játszom. Karmesterként viszont magamnak és a zenekarnak is szeretném bizonyítani, mit tudunk kihozni a darabból.

Sokat számít, hogy a kollégák hogyan érezték magukat. Fontos visszajelzés, hogy ők is azt érzik-e, hogy „valami létrejött”, vagy csak az én belső hallásom szerint volt minden a helyén. És persze ott vannak a felvételek: néha élőben tűnik jobbnak valami, néha visszahallgatva.

Én azt tartom fontosnak, hogy egyensúly legyen: a hibák elkerülhetetlenek, a hozzáállás és az összkép számít igazán. Azt is meg kell tudni látni, ami jól sikerült, különben az ember beleragad az állandó hibakeresésbe.

Baráti Kristóf

Van esetleg olyan hobbid vagy szenvedélyed, amelyről a közönség valószínűleg nem tud – és amely egyáltalán nem kapcsolódik a zenéhez?

Nem tudom, mi az, amit a közönség tud rólam és mi az, amit nem, de azt gyakran elmondom, hogy imádom a repülést. Van pilótajogosítványom, 2006 óta repülök motoros géppel. Volt olyan időszak, amikor Budaörsön és Szombathelyen is repültem.

A vitorlázórepüléstől azért tartózkodom, mert időigényesebb: ha ezt az ember komolyan csinálja, a jó időben menni kell, és fél napokat tölt a reptéren. Engem leginkább az a gondolat lelkesít, hogy a repülés szabadsága hogyan kapcsolódhatna az utazáshoz, a családi élethez: elképzelem, hogy nyaralni úgy indulunk, hogy megnézem, hol lehet leszállni a tengerpart közelében, és egyszerűen odarepülünk.

A képzésnek a kényszerhelyzeti gyakorlatok részét nagyon élveztem. Aki repül, az általában ilyen történeteket olvas, tanul belőlük. Én is sokat olvastam. Úgy érzem, ha egyszer igazán komoly helyzet adódna, már ezerszer végiggondoltam, mit kellene tenni.

Interjú Thummerer Ferenc fagottművésszel a búcsúest alkalmából

Mesélnél egy kicsit a pályafutásodról? Hol kezdted a zenélést, mely zenekaroknál és városokban játszottál az évek során, és milyen állomások vezettek végül a Savaria Szimfonikus Zenekarig? Volt-e útközben más „szerep” vagy feladat is, amiben kipróbáltad magad?

Negyven év hosszú idő – sokszor el is felejtem, mennyi minden fért bele. A zenei pályám Sátoraljaújhelyen indult: zongorázni kezdtem, de bevallom, fiatal fiúként nem voltam elég szorgalmas hozzá. Akkor jött Friedl András, a nagydarab, mackós tanár, aki egyszer csak rám tette a kezét és azt mondta: „Gyere, megmutatom neked a fagottot.” Elég volt egy óra, hogy beleszeressek a hangszerbe – és valószínűleg az emberbe is, aki akkor irányt adott.

A középiskolát Nemes Ferencnél végeztem, majd a főiskolát is nála folytattam, Debrecenben. Nagyon erős képzést kaptam – állóképességben, kitartásban, zeneileg egyaránt. Már ekkor elkezdtem a nyíregyházi szimfonikusokhoz kisegíteni, és alakult egy fúvósötösünk is, amellyel rengeteg huszadik századi és kortárs művet játszottunk, köztük ősbemutatókat is. Ez óriási iskola volt.

1982-ben, a diplomám évében kerültem Körmendre tanítani, majd másfél év katonaság után jött a Szombathelyi Szimfonikus Zenekar felvételije. A kollégáimat hamar megszerettem. Petró Judit – Magyarország, sőt talán Európa egyik első profi női fagottosa – lenyűgözött. Ott volt még Mohl Imre is, egy zseniális fagottos, akivel sokáig játszottunk együtt, amíg ő a Capella Savariához nem szerződött.

A zenekar akkori életét nehéz elmagyarázni annak, aki nem élte át: nem volt internet, kottákból és egymás szavából éltünk. A műsort megkaptuk, leültünk, eljátszottuk, összeraktuk. Nagyon kemény, de nagyon szép időszak volt – és ekkor jött a Bartók–Pásztory-díj is 1990-ben, rengeteg kortárs bemutató, Ötvös Péter, Kurtág, Ligeti, fantasztikus karmesterek és szólisták.

Turnék, operettek, fúvósötösök, rengeteg koncert – mindent kipróbáltunk, amit lehetett. Napi két szolgálat, próba és koncert, máskor hetekig tartó turnék. Volt, hogy ugyanazt az operettet 38-szor játszottuk el egymás után. Ma már ritka ez a tempó – külön világ volt akkor zenekari zenésznek lenni.

Thummerer Ferenc fagottművész

Milyen érzések kavarogtak Benned azon a különleges estén, amikor a zenekar a „Boldog születésnapot” játszotta Neked – ráadásul az utolsó szolgálatod napján?

Nagyon különleges érzés volt. Az, hogy a búcsúm és a születésnapom ugyanarra a napra esett, és még fel is köszöntöttek… ritka ajándék. A búcsú magától a zenekartól nem kavart föl mélyen – ez az élet rendje. De attól, ahogy a kollégáimmal és a közönséggel elbúcsúzhattam, olyan melegség volt bennem, amit nehéz szavakba önteni. Mosollyal jöttem le a színpadról, és az a mosoly sokáig ott is maradt.

Ha egyetlen emléket kellene kiemelned a Savaria Szimfonikus Zenekarnál töltött időből, melyik lenne az, ami mindig mosolyt csal az arcodra?

Nagyon nehéz csak egyet választani, de szakmai szempontból Ötvös Péterrel dolgozni felejthetetlen élmény volt. A Stravinsky Menyegző felvétele – a pozsonyi énekkar és orosz szólisták közreműködésével – olyan szláv hangzást hozott, ami ma is borzongat, ha visszagondolok. Egy teljes hétig ebben a világban éltünk: hallgattuk, játszottuk, csiszoltuk. És ott állt mögöttünk a fiatal Kocsis Zoltán és Ligeti György is – figyeltek, véleményeztek, jelen voltak. Jó volt köztük lenni, része lenni annak a légkörnek.

Mit jelentettek számodra a zenekari közösség tagjai, és van-e valami útravaló gondolat, amit átadnál nekik búcsúzóul?

A zenekar nekem a családom. Gyerekkoruk óta ismerem sokukat, láttam, ahogy felnőnek, fejlődnek, és ahol tudtam, segítettem. Jó szívvel megyek el, jó emlékekkel.

Ha valamit üzenhetek nekik: nem eszik olyan forrón a kását. Mindenkinek meg kell harcolnia a maga helyéért – néha sikerül, néha nem, de az út a lényeg. Régen nem a pénz számított, hanem az, hogy együtt csináljuk, együtt haladjunk. Ma sokan nagyon sokat akarnak, és néha elfelejtik értékelni azt, ami van. A zenekari lét közösség – és ezt a közösséget érdemes megbecsülni.

Van-e olyan régi vágyad vagy bakancslistás élményed, amire most végre több idő jut majd?

Nincsenek nagy, kimondatlan vágyaim – amit fiatalként elterveztem, azt kipipáltam. Most inkább azon gondolkozom, mi legyen a következő pont a bakancslistámon.

A filmzenék gondolatát a Holyywood Classics-ról tovább fonva: Ha most készülne rólad egy „Thummerer Ferenc – A film”, melyik hangszer kapná a főszerepet a filmzenében – és miért éppen az?

Fagott! Egyértelműen a fagott! Nincs még egy ilyen sokszínű hangszer: egyszer lírai, máskor játékos, sőt kifejezetten vicces vagy „bufó”. Benne van a finomság és a humor, a melankólia és a karakter – minden, amit egy zenésztől el lehet mesélni.

A november 21-i koncert egyszerre volt ünnep és búcsú, a klasszikus zenetörténet nagy pillanatainak felidézése és egy hosszú pályaív méltó megkoronázása.

A közönség egy estére tanúja lehetett annak, ahogyan Mendelssohn és Mozart zenéje alatt egy közösség együtt lélegzik, és annak is, hogyan köszön el méltósággal egy zenész attól a zenekartól, amely számára évtizedeken át második otthon volt.

Interjú: Mohl-Benesóczky Anna

Fotó: Mészáros Zsolt