„Komolyzenei mesterképzés volt” – mondta csettintve egy ismerősöm a hangversenyről távozóban. Jómagam nem vagyok tudora a komolyzenének, csak kedvelője, vagy inkább a hallgatói élmény jó értelemben vett „sújtottja” – higgyék el, ez a hangversenyre járáshoz bőségesen elég is! Ellentmondtam, mert nem éreztem annyira mélyvíznek a repertoárt: Berlioz „kalóznyitánya” már-már könnyed, lendületesen harmonikus darab volt, kis odafigyeléssel nagy zenei élményt okozó momentuma az estnek. A szünet előtti másik Berlioz-mű, a Nyári éjszakák dalciklus tavaszi álmodozó – vallomásszerű, olykor melankolikus zenei kibontakozás, „meseszerű káprázat, álom- és tündérzenei” végszóval. Az igazi „tündér” azonban nem is a hangszeres zene, hanem az énekes szólista személyében érkezett. Schöck Atala jelenlétével – éneklés, előadói gesztusok, kisugárzás összessége – megteremtette a dalok intim szféráját, ami azért is varázslatos művészi teljesítmény, mert betegen vállalta a fellépést.

A vastapssal többször is visszahívott énekművész mellett láthatóan Vajda Gergely karmester is lubickolt az előadás sikerében – okkal! Ezzel a katartikus élménnyel mentünk szünetre, ami azzal telt, hogy a mellettem ülő kedves hölggyel beszélgetésbe elegyedve megtudtam, hogy bizony, ő nagyon szereti a szimfonikus zenekarról készült sok-sok fotót egyenként végignézegetni, elidőzni rajtuk, és milyen jó, hogy szeretett zenészeinkről ilyen bőséges képanyag készül. A miértre egészen mókás válasz jött tőle: „tudja, azért szeretek elidőzni otthon a képek felett, mert ide, a hangversenyre a hallószemüvegemben jövök, és nem látom úgy a zenészeket, mint otthon a gép előtt”. Lehet-e nem meghajolni ilyen érv előtt? Ezzel a jóleső érzéssel kanyarodtunk rá a hangverseny második részére, ami bővelkedett a zenekar nagyszerű zenészeinek hangszerszólóival (mások mellett Lenner Barnabás klarinét, Badics Krisztina oboa, Kovács Katalin fuvola, Pálkövi Dániel kürt).

Előbb Debussy Bergamasque-ja hangzott el (illetve részletek belőle), majd sorok írója szerint a hangverseny csúcsdarabja, Sztravinszkij A tűzmadár című szvitje. Nekem bizony a komolyzene undergroundját jelentette ez a darab, mindazt, amiben erősen jelen vannak a hangulatváltások, a hangszerek már-már szokatlan megszólaltatásának lehetőségei, a hallgatói figyelem fenntartásának briliáns megoldásai – mindezt úgy, hogy eredendően balettzenéről beszélünk, ahol a tánc a fő kifejező eszköz, s ennek „dolgozik alá” a zene. Itt a „tánc” nem a szemünk előtt, hanem a füleinkben zajlott. A véleményem szerint nagy koncentrációt igénylő mű nagyszerű zenei összhatást adott, tánc nélkül is tudtuk szinte a darab cselekményszövését követni. Fotósként jómagam is megpróbálkoztam a magam tűzmadár-koncepciójával, fókuszba helyezve a zenekar pikolósának, Béres Ottónak személyét. Köszönjük a szenzációs estet, ahogy érzékeltem, a tekintetekben jelen volt a katarzis okozta hatás. Jó így kilépni a város komolyzenei szentélyéből – hatásosan….

Az elhangzott művek:

Berlioz: Le corsaire nyitány Op. 21
Berlioz: Nyári éjszakák – dalciklus Op. 7
Debussy: Bergamasque – szvit
Sztravinszkij: A tűzmadár – szvit (1919)

Szólista: Schöck Atala (ének)

Vezényelt: Vajda Gergely

Szöveg és fotók: Büki László / Savaria Szimfonikus Zenekar