Savaria Szimfonikus Zenekar · Digitális műsorfüzet
Mozgásban a hang
Visszhangok, riffek és mozdonyok – három kortárs magyar zenekari világ
Az est
Műsor és közreműködők
Három kortárs magyar zenekari mű egy estén: a hang visszaverődik a térben, Gershwin riffjeiből új zenei világ épül, majd mozdonyok lendületével robog tovább.
- Madarász IvánEcho
- Horváth BalázsI got RiffSzimfonikus zenekarra, elektronikával és videóval · asszisztens: Mári Péter
- Bánkövi GyulaLOCO
Vezényel: Vajda Gergely
Amikor a hang maga válik főszereplővé
Az Újzene élőben sorozat a Savaria Szimfonikus Zenekar kortárs zenei nyitottságát állítja középpontba. Magyar szerzők, friss zenei gondolatok, új hangzások és mai kérdések találkoznak benne – élőben, a koncertterem közös figyelmében.
A koncert címe pontosan jelzi az est karakterét: itt a hang nem statikus anyag, hanem folyamat, lendület, visszhang, ritmus és gesztus. A három kompozíció más-más irányból közelít a zenekari hangzáshoz, mégis összeköti őket a kíváncsiság, a játékosság és a mozgás energiája.
Zeneszerző és mű
Madarász Iván és az Echo
Madarász Iván
Kossuth- és Erkel Ferenc-díjas zeneszerző
Madarász Iván 1949-ben született Budapesten. Egészen kisgyermekkorától zenei pályára készült: zongorázni tanult, és szinte ugyanakkor komponálni is kezdett. Első művét hétévesen írta Alkonyat címmel. A Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskolában Szelényi Istvánnál, a Zeneakadémián pedig Szervánszky Endrénél tanult zeneszerzést; 1972-ben kitüntetéssel diplomázott.
Pályája több mint fél évszázadot ível át. Operákat, zenekari és kamaraműveket, versenyműveket, dalokat, kórusműveket, elektronikus zenét, valamint film- és színházi kísérőzenéket egyaránt írt. Életművében különösen fontos a drámai zene, az emberi hang kísérleti használata és a hangszeres hangzás lehetőségeinek kitágítása.
Zeneszerzői gondolkodása gyakran nem történetből vagy elvont programból, hanem egy elképzelt hangzásból indul ki. Először egy akusztikai karaktert, atmoszférát, a zene mozgását és sajátos „ízét” hallja maga előtt, majd ehhez keresi meg a megfelelő formát, hangszereket és technikákat.
Elektronikus hangzásokhoz, repetitív eljárásokhoz, aleatóriához és hagyományosabb zenei eszközökhöz egyaránt nyúlt, de nem kötelezte el magát egyetlen kortárs iskola mellett sem. Zenéjében a tudatos szerkesztés és az ösztönös, személyes gesztus egyszerre marad jelen.
Évtizedeken át tanított a Zeneakadémián, amely 2024-ben professor emeritus címet adományozott neki. 1992-ben Erkel Ferenc-díjat, 1998-ban Bartók–Pásztory-díjat, 2016-ban Kossuth-díjat kapott. Az Artisjus korábbi elnöke, jelenleg tiszteletbeli elnöke.
A visszhang mint zenekari térélmény
Az Echo az 1980-as években, a Veszprémi Kamarazenekari Fesztiválra készült. A kompozíció alkotói folyamatát nem egy történet vagy elvont gondolat indította el, hanem egy akusztikai jelenség: a visszhang szimfonikus zenekari megidézésének szándéka.
A hangzásélmény létrejöttéhez meg kellett változtatni a zenekar hagyományos ülésrendjét. Egy kisebb hangszercsoport a terem másik végében, a karmester háta mögött foglal helyet. A különböző irányokból érkező zenei anyagok így nem csupán jelképesen, hanem a valós térben is válaszolnak egymásnak.
A műben a muzsikusok a megszokottnál nagyobb személyes és alkotói szerepet kapnak. A kotta bizonyos motívumok tempóját és ritmusát nem rögzíti teljes pontossággal: az előadók a szerző által meghatározott határok között maguk alakítják ki a megszólalást.
Ez az aleatória egyik formája, amelyben a zeneszerző szinte alkotótársként számít a muzsikusra. A szabadság azonban nem önkényes: a mű keretei, karaktere és zenei gondolata változatlan marad, miközben az egyes részletek minden alkalommal kissé másképpen rendeződnek el.
Minden előadás más és más lesz, mégis mindegyik végtelenül hasonlítani fog a többire.
Az Echo most felhangzó alakja ebben az értelemben akár ősbemutatónak is nevezhető, hiszen pontosan így még soha nem csendült fel. A közönség nem egyszerűen egy rögzített mű ismétlését hallja, hanem tanúja lehet annak, ahogy a kompozíció az adott térben és az adott előadók döntései által újra megszületik.
Zeneszerző és mű
Horváth Balázs és az I got Riff
Horváth Balázs
Erkel Ferenc-díjas zeneszerző
Horváth Balázs 1976-ban született Budapesten. A Zeneakadémia zeneszerzés szakán Jeney Zoltán, Bozay Attila és Vajda János növendéke volt. 1999-ben diplomázott, DLA fokozatát 2005-ben szerezte meg. 2002 óta az egyetem oktatója; zeneszerzést, ellenpontot, szolfézst, zeneelméletet és analízist tanít.
Alkotói érdeklődésének középpontjában a populáris és a klasszikus zenei elemek ötvözése, valamint a színházi jelenségek hangszeres zenébe történő beépítése áll. Műveiben a zajok és a zenei hangok gyakran egymás mellett, egymást kiegészítve jelennek meg.
Kompozícióit számos jelentős hazai és nemzetközi fesztiválon játszották Budapesttől Amszterdamon, Londonon, Grazon, Frankfurton és New Yorkon át Tokióig és Tajpejig. Együtt dolgozott többek között Eötvös Péterrel, Rácz Zoltánnal, Vajda Gergellyel, az Amadinda Ütőegyüttessel és az Ensemble Modernnel.
Karmesterként és előadóként is rendszeresen részt vesz kortárs zenei produkciókban. Számos zeneszerzői verseny díjazottja: 2007-ben Erkel Ferenc-díjat kapott, az Új Magyar Zenei Fórum versenyén 2011-ben és 2020-ban is első díjat nyert. 2019 óta az UMZE Egyesület elnöke, 2024 óta a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia rendes tagja.
Időutazás George Gershwinnel
Az I got Riff 2012-ben, az Új Magyar Zenei Fórum zeneszerzőversenyéhez kapcsolódó megrendelésre készült. A darabot a Szombathelyi Bartók Fesztivál nyitókoncertjén mutatta be a Savaria Szimfonikus Zenekar Howard Williams vezényletével.
A mű inspirációja egy interneten felfedezett archív videófelvétel volt, amelyen George Gershwin ráadásszámként játssza saját I Got Rhythm című darabját. Horváth Balázst a felvétel naiv egyszerűsége, könnyedsége és fokozatosan gyorsuló lendülete ragadta meg.
A riff a jazzben, a bluesban és a populáris zenében használt rövid, ismétlődő dallami motívum. A zeneszerző elemezte Gershwin előadását, majd annak riffjeit kisebb elemekre, szinte zenei szilánkokra tördelte. Ezeket saját, töredezett motívumaival helyettesítette.
A kompozíció formája szorosan követi Gershwin eredeti előadásának szerkezetét, miközben a zenei anyag teljesen átalakul. Az eredmény egyszerre tisztelgés, reflexió és játékos újraértelmezés: a múltból érkező jazzes gesztusok kortárs szimfonikus közegben születnek újjá.
A műben a zenekarhoz elektronika és videó társul. Gershwin játéka hangfelvételről szólal meg, a vetítésen pedig maga a zeneszerző is megjelenik. Mintha időn és téren átlépve ő is a koncert közreműködőjévé válna. A hang- és videóanyag elkészítésében Mári Péter működött közre.
Az I got Riff úgy idézi meg Gershwint, hogy közben egy teljesen új zenei világot épít köré.
A mostani előadás különleges visszatérés is: a mű 2012-ben éppen a Savaria Szimfonikus Zenekar számára készült. A zeneszerző visszaemlékezése szerint a zenekar kortárs zenei tapasztalata lehetővé tette, hogy technikai korlátok nélkül valósítsa meg elképzeléseit.
Zeneszerző és mű
Bánkövi Gyula és a LOCO
Bánkövi Gyula
Bartók–Pásztory- és Erkel Ferenc-díjas zeneszerző
Bánkövi Gyula zeneszerzőként és a Bartók Rádió vezető szerkesztőjeként is meghatározó szereplője a magyar zenei életnek. Alkotásaiban szívesen kísérletezik szokatlan hangszínekkel, különleges hangszeres megoldásokkal és a hétköznapi hangélmények zenei átalakításával.
Zeneszerzést Bozay Attilánál tanult. Mestere arra figyelmeztette, hogy egy mű addig tartozik igazán szorosan a szerzőhöz, amíg tart a komponálás. Amikor megszületik az utolsó hang és helyére kerül a kettősvonal, a darab leválik alkotójáról, önálló életre kel, és saját útját járja.
Bánkövi Gyula gyakran nagyobb zenei tömbökben gondolkodik, amelyeket egymás mellé helyez vagy egymásra csúsztat. A hangszínek, ritmusok és mozgásformák találkozása különösen fontos számára, ezért olyan eszközöket is szívesen bevon a zenekarba, amelyek ritkán szerepelnek a hagyományos szimfonikus repertoárban.
Gyermekkora óta rajong a vonatokért. Sok időt töltött vasútállomásokon, figyelte a gőzösöket, a dízelmozdonyokat és a Déli pályaudvar forgalmát. Édesapja kilencváltós terepasztalt készített neki, később pedig ő maga épített egyet, amelyen négy gyermekével játszott.
Ha külföldön jár, gyakran elsőként a helyi vasútállomást keresi fel, hogy megnézze az ottani mozdonyokat. A tájat is akkor érzi igazán szépnek, ha időnként egy-egy vonat suhan át rajta. Ezek a személyes emlékek és megfigyelések közvetlenül beépültek a LOCO zenei világába.
Kétszáz év a síneken
A LOCO a vasúti személyszállítás kétszázadik évfordulójára született. 1825. szeptember 27-én indult el az első olyan vasúti szerelvény az angliai Stockton és Darlington között, amely utasokat is szállított. Bánkövi Gyula műve ennek a történelmi pillanatnak állít zenei emléket.
A kompozíció ötlete egy rádióműsor hallgatása közben született meg, amikor a szerző felismerte, hogy közeledik a vasúti személyszállítás bicentenáriuma. A művet a MÁV Szimfonikus Zenekar felkérésére komponálta, és az együttesnek, valamint Farkas Róbert karmesternek ajánlotta.
A tizennégy perces darab nem egyetlen mozdonyt ábrázol. A pöfögő személyvonatok mellett dízel-, villany- és mágnesvasutak is megjelennek benne. Mindegyik más ritmussal, sebességgel és hangszínnel halad, miközben a különböző zenei anyagok egymásra csúsznak.
A különleges hanghatások között megszólal a whirly tube, vagyis a megpörgetett gégecső, valamint a meditációs hangszerként is ismert wah-wah tube. A különböző méretű és eltérő sebességgel forgatott csövek más-más hangmagasságokat és színeket hoznak létre.
A NOHAB dízelmozdony hangjának hiteles megidézéséhez a zeneszerző két napon át hallgatta, hogyan gyorsít és miként vált sebességet. A zenében érzékelteti az álló mozdony hatalmas tömegét, a tehervagonok kattogását, valamint az egymás mellett elsuhanó szerelvényeket is.
Ahogy az egyik zenei anyag előtűnik, máris megjelenik a másik. Így jönnek-mennek a villany-, a mágnes- vagy a dízelvonatok.
A cím egyszerre több jelentést hordoz. A LOCO utal a lokomotívra és Stephenson Locomotion nevű gépére, ugyanakkor angolul, spanyolul és portugálul az őrültséget is felidézi. Olasz zenei kifejezésként pedig azt jelzi: a hang az eredetileg lejegyzett helyen szólaljon meg.
Az est karmestere
Vajda Gergely
Karmester · zeneszerző · klarinétművész
Vajda Gergely 1973-ban született Budapesten. A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen klarinétot és karmesterképzést tanult; mesterei között volt Kovács Béla, Marosi László és Lukács Ervin. Zeneszerzést Kocsár Miklósnál tanult, szakmai fejlődésére pedig Eötvös Péter is jelentős hatást gyakorolt.
Karmesterként Európában és Észak-Amerikában egyaránt jelentős pályát épített. Szimfonikus zenekarok, operatársulatok és kortárs zenei együttesek élén is rendszeresen fellép. Sokoldalú muzsikusi tapasztalata – karmesteri, zeneszerzői és klarinétművészi munkája – kölcsönösen alakítja művészi gondolkodását.
Különösen szoros kapcsolat fűzi a kortárs zenéhez. Előadóként nemcsak a partitúrák pontos megvalósítására törekszik, hanem arra is, hogy megmutassa a művek mögött rejlő gondolatokat, összefüggéseket és emberi gesztusokat. Munkájában természetes módon találkozik az alkotói és az előadói szemlélet.
Az Újzene élőben sorozat művészeti vezetőjeként a legújabb zenei gondolatokat és a magyar kortárs zeneszerzés sokféleségét hozza közelebb a közönséghez. A Mozgásban a hang című koncerten három eltérő zenei világot fog össze a Savaria Szimfonikus Zenekar élén.
