A német zeneszerző művei több mint egy évtizede hangzottak fel legutóbb a Bartók Teremben önálló est részeként, így a Wagner-rajongóknak valódi eargazmus volt az április 24-i, kétórás hangverseny, amin egy fantasztikus kivonatot kapott műveiből, A bolygó hollanditól, Tannhäuseren és Parsifalon át, Trisztán és Izoldáig. Az est szólistái Sümegi Eszter (szoprán), Kovács István (basszus) és Kovácsházi István (tenor) voltak, vezényelt Kovács János.

Mennyire igaz, hogy amit zenei kíváncsiságunk, nyitottságunk – minden ráhatás nélkül – felfedez magának, az meghatározó marad életünkben? Nálam működik, Wagnert ugyanis középiskolás diákként a hétfői kívánságműsorban hallottam a rádió előtt ülve először, és rögtön megtetszett A walkürök lovaglása c. darab hömpölygő, energikus dallamvezetése.

Tárolódott a memóriámban, az agyi Spotify-ban, s ha nem is sikerült mindig előhívnom, tudtam, hogy ott csücsül, mint „józene”. Ez pedig pont elég volt ahhoz, hogy a lázadókorból épp kifele tartó tinédzserként betérjek egy lemezboltba – akkor még voltak – és életem első komolyzenei bakelitjén ott díszelegjen a szerző: Richard Wagner.

Ezzel beindítottam azt a zenei lavinát, amit máig görgetek. Így került birtokomba a kultikus Syrius album, Az ördög álarcosbálja, majd életem első jazz korongja (bakelitje), a Kaszakő Jazz Édenkertje. Lakótelepi lakásunk „közösségi terében” (vö: nappali) hivalkodó lemezjátszónk így repertoár-frissítésen esett át, talán még a lemezbarázdákat is motiváltabban szántotta a Záray-Vámosi és magyar nóták utáni „upgrade-től”. A generációs szakadék persze nálunk is szédítő volt, így az ősök munkaidejében – legtöbbször tanulás helyett – pörögtek a lemezek, száguldottak Wagner mítoszi csodalényei – természetesen teljes hangerőn, a szomszédi falverés kortárs felhangjaival. Máig élénken élnek bennem ezek az emlékek, holott ennek már több mint 40 éve, de lám, mennyire meghatározóak voltak egy felnőttkor-küszöböt még nem megugró gyerek számára?!

A lavina – ahogy utaltam rá – maradt, most épp Presto Music-nak hívják. A családi költségvetés legnagyobb „fájdalmára” csak jazz és komolyzenei albumok garmadája illegeti magát a virtuális vitrinben. Zenei épüléshez, ezzel együtt családi konfliktusok melegágyaként jó szívvel ajánlom!

De vissza Wagnerhez. Ez a 18. év, hogy médium képviselőjeként a Bartók Terembe járok. Igazából a legutóbbi 6-7 évben volt kimondottan intenzív kézfogóm a komolyzenével és Szombathely zenei szentélyének miliőjével. Wagner-muzsika legutóbb 2022-ben, a Zene Világnapján – a német zeneirodalom egyik legkiemelkedőbb és legemblematikusabb művével, A nürnbergi mesterdalnokok nyitányával -, 2013-ban, az évad nyitányaként – tisztelegve a 200 éve született zeneszerző előtt – Vásáry Tamás vezényletével, és 2010-ben, a húsvéti hangverseny részeként hangzott fel a Bartók Terem falai között. Önálló Wagner-estig – tudomásom szerint – viszont valóban évtizedeket kell visszamenni.

De végre eljött az április 24-i csütörtök este, amin nemcsak az operarészletekben fürödhettünk, hanem a művek felhangzása alatt az új kivetítőn bőséges információkhoz is jutottunk. Ami pedig igazán személyessé és különlegessé tette ezt az unikális estet, az Kovács János karnagy úr személye és áradó, kedves közvetlensége volt, ahogy röviden – már amennyiben lehet Wagner-darabokról röviden szólni – képbe hozta a hallgatóságot az elhangzó művekről.

A bolygó hollandival – épp a napokban töltöttem le teljesen friss kiadványként, a Norvég Nemzeti Opera zenekarának és kórusának előadásában, a műről bővebben itt – indított dallamfolyam kronológiailag is tökéletes felütés volt, mivel a zeneszerző első jelentős, önálló stílusú műve. Reménykedtem, hogy a Tannhäuser-nyitány is szerepelni fog a repertoárban, és így is lett! Mivel a nyitány szinte minden hangját ismerem, nem volt egyszerű fotózni, így helyette videóztam…, ám így is tapintható volt a földi és égi szerelem egymással vívott küzdelme. Vártam, hogy a mű végén kiszakad egy önfeledt „Bravó” a közönségből, de valahogy bennakadt a hang, pedig… Sokáig azért nem kellett erre várni, az opera II. felvonásából ismert Csarnok-ária felhangzása után – Sümegi Eszter énekművész előadásában – utat kapott a hangos tetszésnyilvánítás. Szünet előtt még operarészleteket hallhattunk a középkor mondavilágát feldolgozó Lohengrinből, aminek részletiből a titokzatos Grál-lovagot övező nemes tisztaság és elementáris öröm sugárzik. A szünet utáni kincsesládanyitás a Parsifallal indult, ez Wagner utolsó zenedrámája, a húsvéti ünnepkör eszméjét, a megváltás reményét emeli operává. Wagner kincsei a romantikus zeneirodalom egyik csúcspontjával, a tragikus, be nem teljesült szerelmet kifejező Trisztán és Izoldával hullottak elénk zárásként. A wagneri esszenciában valamennyi operarészlet megidézte a szóban forgó mű atmoszféráját, annak gazdag harmóniavilágát, dús hangszerelését.

Wagner és a szimfonikus zenekar rajongójaként mondom, mindazok ellenére, hogy dolgoznom – fotóznom – kellett, kivételes alkalomként éltem meg magát a jelenlétet, és a „belépést” a wagneri zenei világ kapuján. Amikor a valkűröket gyerekként először hallottam, lehet, odafent már az is eldőlt, hogy 60 évesen képzeletben egy egész estén át „lovagolni” fogok a wagneri univerzumban.

S hogy a „jóból egy jó nagy kanállal adjon az ég”, május 23-án, az évad 14. hangversenyén ismét hallhatunk Wagner-művet, ezúttal a Siegfried idill c. szimfonikus költeményt.

Jöjjenek, szeressék, vigyék haza, s kutakodjanak a youtube vagy a Presto Music oldalán, hátha hallanak „valkűröket”.

Szöveg és fotók: Büki László / Savaria Szimfonikus Zenekar