„Szívből fakadt – bár jutna el a szívekig” – áll Beethoven „legsikerültebb szellemi termékének” partitúráján. Bár a közvélekedés a IX. szimfóniát tartja legjelentősebb alkotásának, a zeneszerző mégis a Missa solemnis kéziratához fűzte a fenti megjegyzést.

A közel másfél órás mű 1823-ra készült el. A feladat nem más volt, mint a mise állandó tételeinek (Kyrie, Gloria, Credo, Sanctus-Benedictus, Agnus Dei) ünnepélyes hangvételű megzenésítése. Beethoven számára többet jelentett a szabad művészi érdek, mint az arisztokrata udvarok által kínált egzisztenciális biztonság, ám az anyagi támogatást sohasem utasította vissza. Noha tanulmányozta a korábbi mesterek misekompozícióit, szakított az addigi hagyománnyal, így olyan drámai elképzelést juttatott érvényre, amely teljes egészében kiragadta a művet a liturgikus zene keretei közül. Beethoven számos felvilágosult gondolkodóval egyetértésben hirdette az egyháztól való függetlenedést, de a vallásos tartalom ezáltal sem veszített jelentőségéből. A zeneszerző állította, hogy a hangjegyeket isteni sugallatra vetette papírra.

A próbák során több alkalommal vetették a zeneszerző szemére, hogy túl nehéz, a természettől idegen énekszólamokat komponált. Ez azonban éppúgy része volt az elképzelésének, mint a Gloria tétel metrikai bonyolultsága: az ember képtelen megérteni mindazt, ami Istentől származik. Az Isten-ember viszony érzékeltetésének eszköze az a fajta kilépés az időtudatból, amely a zenében a „Gloria in excelsis Deo” szövegsor refrénszerű ismétléseivel valósul meg.

A grandiózus mű zárásaként az Agnus Dei hoz megnyugvást. A tétel olyan dimenziókat nyit meg a hallgató előtt, amire Beethoven előtt nem akadt példa. A békekönyörgést időről időre militáris, rezeseken és timpanin megszólaló közjátékok szakítják meg, azt szimbolizálva, hogy a béke nem jöhet el a háború, a jó pedig a rossz nélkül.

Régmúlt, jelen, ember, Isten. Megannyi elem keveredése, és az egység mégis megbonthatatlan. A Missa solemnis egyaránt szól a mennyekhez és a földhöz, miközben a múltból merítve és a felvilágosodás szellemiségéhez hűen üzen az utókornak: jót, rosszat, háborút, békét” – írta művet méltató kritikájában a Figaro hasábjain Varga László Dávid.

S valóban: nem a letisztult, a természet szépségeiben gyönyörködő, szemlélődő zeneszerzővel, de nem is a kitűzött hősies célokért küzdő zeneszerző vívódásaival, zenei gondolataival találkozhattunk a Bartók termi hangversenyen, a Savaria bérlet 2. előadásán. Annál jóval többel! Az emberiségért sorsáért való aggódás hitvallásával, ég és föld szoros isteni kapcsolatával. Mindezt a kiváló karmesteri tudás, a nagyszerű szólistagárda, a fantasztikus összkórus, valamint a magas színvonalú zenekari munka összhangja tette lehetővé.

A hangverseny szólistái Margareta Klobučar- szoprán, Martina Gojčeta Silić- alt, Megyesi Zoltán- tenor és Krokovay Marcell- basszus voltak. A horvát, osztrák és magyar kórusokat és a Savaria Szimfonikus Zenekart Kollár Imre vezényelte.

Forrás: © Varga László Dávid/Figaro Magazin