A Hacsaturjan-versenyműről azt hihetnénk, olyan műfaj volt, aminek művelését a harmincas-negyvenes évekbeli szovjet zenepolitika kevéssé szorgalmazta, hiszen tisztán hangszeres, ebből következően szöveg nélküli zenéről van szó. Mindez a közérthetőség, illetve a direkt ideológiai tartalmak közvetítése szempontjából tűnhetett kedvezőtlennek. Ráadásul a versenyműnek illik lehetőséget nyújtani arra, hogy a szólista bemutathassa magasszintű technikai felkészültségét, és a hangszerben rejlő hangzásminőségek sokféleségét. Ám a versenymű mindennek ellenére a „klasszikus” sztálini időszak egyik igen fontos műfaja volt. A kultúrpolitika ugyanis hajlamos volt arra, hogy a sikerélmény és a reprezentativitás érdekében ideológiájával ellentétes elemeket is belefoglaljon a „szocialista realizmus” vagy a „Szovjet Zene” fogalmába. Ilyen megfontolásokból tolerálták, sőt esetenként támogatták az effajta zenék születését. Aram Hacsaturján 1940-ben írt Hegedűversenyét később dolgozta át fuvolakoncertté. A műben a klasszicista folklorizmus jól bevált receptje szerint a keleti népzene egzotikus ritmusai és melódiái a nyugati zenei tradíció formai kereteibe illeszkednek. A Fuvolaverseny eredeti, hegedűs változatát Hacsaturján David Ojsztrahnak, a 20. század egyik legnagyobb hegedűművészének ajánlotta, aki az 1940-es moszkvai bemutató szólistája is volt. Művéért a zeneszerzőt Sztálin-díjjal jutalmazták.

Az első külföldi – tehát a Szovjetunió határain kívüli – előadásra a Prágai Tavasz egyik koncertjén került sor, aminek David Ojsztrah volt a szólistája. A teremben jelen volt Jean-Pierre Rampal, akinek másnap volt hangversenye, s aki odament Hacsaturjanhoz gratulálni és rögtön meg is kérdezte, játszhatná-e ő is a művet. Hacsaturjan azonnal igent mondott: persze, csak írjon hozzá új kadenciákat. Ez pedig azonnal legitimálta a fuvolaváltozatot!

Ezt a változatot hallhatta pénteken este nyitódarabként a Batók Terem közönsége Bálint János fuvolaművész varázslatos szólójátékával.

„A fuvolásnak nagy nehézséget jelent a hossza: 45 perc. Nehéz tüdővel bírni, roppant megerőltető. Kicsit olyan ez, mint a maratoni futás, de az évek múlásával az ember megtanulja beosztani az erejét. Az élvezeti faktor nagyon erős, a közönségnek és az előadónak egyaránt. Hacsaturjan nagyon rafináltan írt, pontosan ismerte a hatáskeltés eszközeit, jól keverte a népzenei és műzenei hagyományokat, virtuóz zenét komponált és a kifejezőeszközök széles skáláját használta. A darab egyébként sokkal kényesebb, mint amilyennek tűnik. Egy olyan nagy tradícióba illik, amely Rimszkij-Korszakov és Glière nevéhez fűződik. A szólistának minden nehézsége ellenére nagy mulatság ez a versenymű, amely hol arra ad lehetőséget, hogy egy hatalmas zenekarral folytasson dialógust, hol meg arra, hogy magányosan álljon ott a hangszerével” – mondta a műről Emmanuel Pahud svájci-francia fuvolaművész, akire a nemzetközi sajtó Jean-Pierre Rampal utódjaként tekint.

Hacsaturján invenciókban gazdag kompozíciós építkezését, élmény volt hallgatni – írta Horváth Imre karnagy facebook bejegyzésében. Bálint János fuvolaművész virtuóz játékával, érzékeny, nagy íveket átfogó, száguldó futamokkal, dallamokkal gazdag szólójával kápráztatta el a nagyérdeműt. A mű minden pillanatát élvezve, zenei alázatával oly magával ragadó volt, hogy a közönség nagy örömére még ráadást is kaphattunk tőle. A hárfakísérettel megszólaló Gluck: Boldog lelkek tánca szépen megformált lélekdallamai sokáig megmaradó, emlékezetes élményt jelentettek. A szünetet követően igazi úriemberként a zenekarba beülve – megbetegedés miatt hiányos volt a fuvolaszólam – részt vett Rahmanyinov szimfóniájának előadásában is.

A szünet után ismét egy nagy zenemű csodálatos előadása hatott ránk. Rahmanyinov művészetének felfedezése és felkarolása világszerte új színnel, zenei vénával gazdagította a koncerttermek programjait. Ezért is volt becsülendő és értékelendő az a szándék, ami a mostani nyugati kultúrszankciók helyett itt, a Bartók Teremben megszólaltatta e nagy orosz zeneszerző művét – írta Horváth Imre karnagy.

Rahmanyinov II. szimfóniája 12 évvel az első után, 1907-ben született. Éppen akkor, mikor a szerző zongorista-, karmester- és zeneszerzői karrierjének csúcsán állt. Műveit a közönség később is sokra értékelte, a kritikusok ellenben éppen azt bírálták, ami a publikumot megfogta: szentimentalizmus, túlzott nosztalgia – ilyen címkéket ragasztottak rá. Az áradó dallamokat, a hömpölygő érzelmeket a zenei kvalitás hiányaként értelmezték, pedig ebben a műben Rahmanyinov tökéletes motivikus összefüggésrendszert dolgozott ki.

A II. szimfónia – az első tétel egy részének kivételével – Drezdában keletkezett. A szerző családjával együtt költözött ide 1906 novemberében. Így távolról szemlélhette a zűrzavaros orosz belpolitikai helyzetet, és itt végre megszabadult megterhelő, energiáit felemésztő opera-karmesteri feladatai alól is.

Rahmanyinov művészi hitvallása szerint a zenének tükröznie kell a komponista összetett személyiségét. A szülőhaza, a szerelmek, a vallásos hit, a könyvek, a szeretett festmények mind-mind kifejezésre jutnak a zene által. Ha a II. szimfónia alapján kellene meghatározni, hogy 1907-1908 táján hogyan élt Rahmanyinov, miként tekintett a jövőbe, akkor egy optimista, az élet dolgait elégedetten szemlélő, kiegyensúlyozott személyiséget írhatnánk le.

A zenekari művészek mindkét nagy és nagyszerű darabot felemelő élménnyel közvetítve szólaltatták meg. Méltán kapott mindkét mű előadása dübörgő vastapsot, köszönve Vajda Gergely karmesternek a jubileumi év 4. hangversenyét, nagyszerű zenei élményét – áll a komolyzenei DJ-ként pár napja „debütált” karnagy bejegyzésének zárásaként.

Források: Nemzeti Filharmonikusok; Kroó György: A hét zeneműve; epa.oszk.hu; Horváth Imre facebook oldala

Szöveg és fotók: Büki László / Savaria Szimfonikus Zenekar